Jég kék jövő - 13. fejezet:Végtelen sötétség

Itt is van a következő fejezet. Most már tényleg csak egy fejezet van hátra és vége a történetnek :) Jó olvasást!

Thor/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, angst, sötét, dráma

A történet a Thor - Sötét Világ után játszódik. Loki súlyosan megsérül, ezért Thor hazaviszi Asgardba. Thor reméli, hogy visszakaphatja rég elveszett öccsét.

Végtelen sötétség

Nem tudom, hogy a sokktól, a füsttől, a sérülésektől vagy a gyásztól veszítettem el az eszméletemet. Talán mindegyiktől egyszerre. Ahogy a sötét öntudatlanságban lebegek, mintha egyedül lennék, de mégsem. A mélyből kezek nyúlnak ki, hatalmas ujjak, engem akarnak, bosszút akarnak. A rémület úrrá lesz a testemen, de nem menekülök, nincs hová, nincs miért, nincs kiért. A sötétség homállyá változik, az árnyak életre kelnek, ismerős alakok, vörös tekintetek néznek rám.  A szemek mellett megjelennek barnák, kékek, és én mindet ismerem. Láttam belőlük kihunyni az élet lángját. Én öltem meg őket, és most jöttek bosszút állni. Vajon te is köztük leszel? Te is eljöttél, hogy elégtételt vegyél?

Egy alak bontakozik ki, hatalmas óriás, teste a felismerhetetlenségig égett, én mégis tudom, hogy kicsoda. Hátrálni kezdek, de beleütközök valamibe, a test csúszós, a rothadt hús szaga keveredik az égettel. A levegő olyan sűrű, hogy nem bírom belélegezni. A szemem könnyezik az erőlködéstől, ujjak tapadnak a nyakamra, kezek szorítják a bokáimat, én pedig hiába próbálok szabadulni, nem tudok. Suttognak, beszélnek hozzám, de az ajkuk nem mozdul, némán állnak és mégis beszélnek, mindegyik egyszerre. A fejem zsong, mintha szét akarna robbanni és én nem tudom megállítani.

- Thor, Odin fia! Megbűnhődsz minden egyes kiontott életért! Éld át életed legszörnyűbb pillanatait! – Baljós hang suttog a fülembe, nem ismerem, oldalra fordulok, de nem látok senkit. Körülvesznek, de nem beszélnek, hallom őket, de nem látom őket. Ott vannak, és mégsem. Hol vagyok? Hirtelen elengednek a kezek, én pedig zuhanok, vagy talán eddig is zuhantam?

Berontok az ajtón, a Mjölnir villámokat csap, eltalálom Malekithet, de már túl késő.

- Ne! – kiáltom és utána vetem magam. Látom, ahogy anyám teste a földre rogy. Ruháját átitatja a vére. Tudom, hogy ez egyszer már megtörtént, tudom, hogy minden hiába, de a testem nem engedelmeskedik, mindent ugyan úgy csinálok, mint akkor. Mintha a múlt megismételné önmagát. Érzem, ahogy meleg teste lassan kihűl, látom, ahogy az arcából kiszökik a szín. Én pedig zokogok, újra elsiratom őt. Újra eltemetem őt, és tudom, hogy a legrosszabb csak ez után fog következni. Lassan elmosódik a világ, még látom, ahogy apám sírva öleli magához az élettelen testet, majd eltűnnek.

Mintha csak egy pillanatra veszítettem volna el az eszméletemet. Érzem a hatalmas ököl csapását a testemen. Mikor kinyitom a szememet, azonnal tudom, hogy hol vagyok, és hogy mi fog következni. Nem akarom átélni, nem akarom még egyszer azt a kínt, amit akkor éreztem, de tudom, hogy most is megmenekülsz, hogy hazaviszlek és minden rendben lesz. Most még meg tudlak menteni. Az ütések abbamaradnak, a hatalmas test megfeszül, amikor átszúrod rajta a fegyvert. Megfordul, és én megpillantalak téged. Hajad kócos, arcod piszkos, mégis annyira gyönyörű vagy, hogy belefacsarodik a szívem. Fel akarok állni, de már túl késő, nem változtathatok rajta, minden egyes mozdulatom, ugyanaz, mint a múltban. Tehetetlenül nézem, ahogy felnyársal maga mellé. Hallom, ahogy átmegy rajtad, hallom, ahogy megakad benned a levegő.

- Ne! – kiáltom. Ledob a földre, tested megfeszül a fájdalomtól. Görcsösen markolod a levegőt. Egész testedben remegsz. A szörnyetegnek meg se kottyan a sérülés. Elindul feléd, hogy befejezze, amit elkezdett, de te megszólasz.

- Viszlát a pokolban, szörnyeteg! – Hangod halk, mégis erős, fogaid közt sziszeged a szavakat. Az ellenség oldalára erősített bomba felrobban és elnyeli.

- Ne, ne, nem! – szaladok hozzád. Letérdelek melléd, a karjaimba veszlek. Arcod sápadt és egész testedben remegsz. A száraz föld csak úgy issza bíborvörös véredet. – Te, ostoba! Miért nem hallgattál rám!

- Tudom. Ostoba vagyok. Ostoba. – Szemeidben ott látom a félelmet. Szavaid gyengék, a levegővétel is fáj neked.

- Loki, nézz rám! Maradj velem! Ne halj meg! – arcodat magam felé fordítom. – Nézz rám!

- Sajnálom, sajnálom. – suttogod. Egyik kezemmel tartalak, másikkal pedig próbálom elállítani a vérzést.

- Semmi baj, rendbe jössz. Nem számít. Haza viszlek Asgardba, elmondom apánknak, hogy mit tettél ma érte.

- Ne légy ostoba, Thor. Nem érte tettem, ezt te is tudod – szempilláid megrebbennek, tested megmerevedik.

- Ne, Öcsém, ne hagyj itt! – kérlellek. – Meg kellett volna védjelek. Nekem kell bocsánatot kérnem. Megígértem anyánknak. Megígértem, hogy vigyázok rád.

- Nem teljesíteted a feladatodat!- suttogja a hang. – Nem vigyáztál rá! Nézd mit tettél vele!

Figyelem, ahogy vörös véredet beissza a homok, én pedig csak sírok.

Hirtelen eltűnik a világ, minden, te is fokozatosan halványulsz, hiába kiabálok, hiába kérlelem a sötétséget, elvesz tőelem. Ez a büntetésem, hogy elveszítelek. Miután ismét elnyel mindent a feketeség, én újra zuhanok a következő büntetéshez.

A trónteremben állok, itt vagy velem, sérülten, de életben. Engem pedig átjár a boldogság. Meg akarlak érinteni, figyelmeztetni akarlak, de nem megy, a testem nem engedelmeskedik. Könyörögve nézek rád, de te nem veszed észre, hisz nem is vagy itt. Ez csak egy álom, egy hazugság és mégis annyira fáj. Fáj látni hófehér bőrödet, szénfekete hajadat, mindent tudó zöld szemeidet és mégis azt kívánom, hogy ez a pillanat örökké tartson. Csak álljuk így. Bárcsak megfagyna az idő. Elszakítom a tekintetem rólad és megnézem a termet. Mindent beborít a jég és a vér. Mindenhol holtestek. Az arany trón eltűnt, helyette egy test van karóba húzva.  Tudom, hogy apám az, tudom, hogy halott, de a párbeszéd újra lejátszódik majd köztem és közted, én pedig nem tehetek semmit.

- Ne menj oda! Ne nézz oda! – Hangod parancsoló és én azonnal meg is állok. – Van bármi haszna annak, ha odamész?

- Meg kell néznem. Tudnom kell! Látnom kell! – hangom veszélyesen magas, szinte már vinnyogok. Látnom kell a saját szememmel, hogy nem tehetek érte semmit.

- Ezzel csak ártasz magadnak. Meghalt.  – Semleges hangod feldühít, kitépem a kezemet az ujjaid közül és szaladok a test felé.

Apám halála megrázott, de fontosabb, hogy ez után mi fog következni. Hamarosan elveszítelek. Próbálom magamba inni a látványodat, a mozdulataidat, hogy emlékezzek rád, hogy emlékezzek minden egyes hajszáladra, minden egyes sóhajodra. Ismét minden elsötétül, én pedig újra zuhanok.

Futok, hallom, hogy mögöttem jönnek, hogy követnek. Egyre gyorsabban szaladok, de tudom, hogy hiába. Ez a lényeg, hogy elkések, mindig el fogok késni és látni fogom, ahogy elégsz.

Belépek a terembe, ott állsz, szétvetett lábakkal és kezekkel.

- Loki! – kiabálom. Felém nézel, de nem mondasz semmit. A zöld lángok felcsapnak, elnyelnek. Oda akarok szaladni, de kezek fognak le. – Loki!

Mintha bomba robbanna, mindent elnyelnek a lángok. Érzem a tűz hőjét, erejét, a hideg vizet, ami eláztat, a kezek szorítását. Nem tudom, hogy hol vagyok, hogy ki vagyok, nem látok mást, csak a te égő testedet.  Nem hallok mást, csak a te fájdalmas üvöltésedet. Én is veled együtt üvöltök, a szívem megszakad, veled együtt égek én is porrá. Minden pontosan ugyanolyan, minden pontosan ugyanolyan fájdalmas. Én pedig darabokra szakadok.

Már nem is tudom, hogy hányszor láttalak meghalni. Mindig ugyan azok az emlékek. Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok itt. Napok, hetek, hónapok, évek? Itt nincs idő, nincs se nappal, se éjszaka csak a sötétség, a kezek és az emlékek. Újra és újra. Mindig ugyanaz, én pedig nem tehetek semmit. Próbállak megmenteni téged és anyámat, próbálok szólni, de nem tudok, miután üvöltve végignézem az egészet, hangok gúnyolódnak velem. Szememre vetik, hogy nem vigyáztam rád, hogy nem tartottam be az ígéretemet, és igazuk van.

Érzem, ahogy az elmém lassan feladja. Már nem akarok segíteni, már nem akarok megmenekülni, már csak meghalni szeretnék, hogy találkozhassak veled és anyámmal, hogy újra együtt lehessünk.

- Mikor lesz már vége?! – ordítom.

- Soha! Itt maradsz az idők végezetéig, és még annál is tovább! Gonosz lelkek tartanak fogva és senki sincs, aki segítene neked. Itt maradsz velünk, és szép lassan az elméd megbomlik.

Újra a nagyteremben vagyok, látom, ahogy elégsz, és én nem tehetek semmit, mégis üvöltök, mert ezt kell tennem, mert nem változtathatok rajta. Hirtelen, mintha minden megfagyott volna, már nem érzem a tűz melegét, az égett hús szagát, helyette friss, téli szellő tölti meg a termet. Annyira ismerős, annyira finom, de nem szabad hinnem neki, ez csapda. El akarják hitetni velem, hogy élsz, mert ez a te illatod. A frissen esett hó illata, de nem dőlök be ennek a trükknek. Meghaltál és a halottak nem jönnek vissza. Kinyitom a szemem és meglepődve látom, hogy minden mozdulatlan, mintha megfagyott volna az emlék, csak én mozgok.

- Jaj, drága Thor, mondd mire mennél nélkülem? – hangod elégedett, azonnal a lángoló testedre nézek, de az nem mozdul.

- Loki? – suttogom, de nem hiszek neked. Nem létezel. Meghaltál, csak azt akarják, hogy megőrüljek.

A homályból egy alak bontakozik ki, lassan jön, sántít. Az ismerős fekete őrruha egybeolvadt a testtel, a szabad bőrfelület, hol vörös, hol pedig fekete, az arcot teljesen elcsúfítják a tűz által okozott sérülések, és én mégis felismerlek.  Sérült kezedet furcsán tartod, de ami jobban aggaszt az az arcod, szinte semmi se maradt épen belőle. Egyik szemed teljesen eltűnt, a másik pedig vörös. Abban sem vagyok biztos, hogy látsz-e egyáltalán. Mégis olyan kedélyesen vigyorogsz, mintha semmi se történt volna. Fekete hajad, eltűnt, ahogy közeledsz, hozod magaddal a hideg levegőt és én nem értem, miért nem érzem az égett hús bűzét.

- Úgy nézel rám, mint aki szellemet lát. Így kell üdvözölni rég nem látott szeretődet? – Hangod gúnyos, eldeformálódott ajkaidat elégedett mosolyra húzod.

- Nem lehet. Nem lehetsz itt. Meghaltál, elégtél. Láttam, hogy elnyel a tűz. Halott vagy.  – Érzem, hogy könny szúrja a szemeimet. Lassan elindulnak lefelé az arcomon.  – Miért nem vártál meg? Miért nem mehettem veled?

Lassan megérinted az arcomat, ujjaid szinte csontig égtek. Én pedig belehalok a látványba. Mit tettél? Nem lett volna szabad hagynom, hogy ezt tedd.

- Sajnálom – suttogom, majd utat engedek minden fájdalmamnak. Keservesen zokogok. Lehunyom a szemem, mert nem bírom nézni, ez csak egy álom, halott vagy. Elégtél. Ujjaid megérintik az alsó ajkamat, én pedig nem húzódok el, nem érdekel, hogy illúzió, de legalább itt vagy.

- Ennyire szörnyű? Már rám se bírsz nézni. – Hangod tele van fájdalommal, én pedig azonnal kinyitom a szemem.

Azt hiszed, hogy azért nem nézek rád, mert nem bírom elviselni a látványt? Hogy lehetsz ennyire buta? Hát még mindig nem érted? Teljesen mindegy, hogy nézel ki, hogy mennyire torzult el a tested, az a lényeg, hogy itt vagy, hogy élsz, de ez csak egy illúzió, egy látomás. Tudom, hogy hamarosan vége én pedig újra visszatérek a sötétségbe.

- Loki, engem nem érdekel a külsőd.

- Akkor miért nem nézel rám? – teszed fel a kérdést.

- Mert annyira fáj. Nem vagy igazi, te nem vagy itt, csak az árnyak egy újabb kínzása vagy. Minél tovább nézlek, annál jobban beleélem magam abba, hogy valós vagy, hogy itt vagy.

- Ne légy buta, Thor! Gondolom már meguntad az ittlétet, így úgy gondoltam, hogy ideje, hogy hazavigyelek.

- Nem értem – suttogom, miközben a szemedbe nézek.

- Nem baj. Jól jegyezz meg valamit. Az enyém vagy, Thor, soha senkinek nem adnálak át, ha kell, akkor a halálból jövök vissza érted, mert elég önző vagyok hozzá. Most pedig hunyd le a szemed és bízd rám magad.

Megfogod a kezemet, magadhoz rántasz, érzem a szívverésedet és most felcsillan a szívemben a remény, hogy talán tényleg valósásos vagy.

Jóleső meleg vesz körül. Furcsa édes illat van a levegőben, virágok, nem inkább gyógynövények keveréke. Ellazítanak. Veszek egy mély lélegzetet, de azonnal meg is bánom, a tüdőm fájdalmasan hozza tudtomra, hogy nem jó ötlet. Óvatosan kinyitom a szememet, de azonnal be is hunyom, pedig a szobában nincs világos, mégis az álombéli sötétség után ez a kis fény is bánt. Az egész testem ég, mindenem fáj. Próbálom elválasztani az álmokat a valóságtól. Tudom, hogy utolsó igazi emlékem, hogy látom, ahogy a testedet elnyelik a zöld lángok, hallom a fájdalmas üvöltésedet és érzem a hőt a testemen. Engem is éget a tűz. Lassan kinyitom a szememet és oldalra fordulok. Egy alak ül az ágyam mellett.

- Thor!  - szólal meg, hangja tele van megkönnyebbüléssel.  – Nagyon aggódtunk. Hogy érzed magad?

Sif ajakai megremegek az elfojtott sírástól. Próbálok kinyögni valamit, de nem tudok, a torkom száraz és kapar, mintha napok óta nem beszéltem volna.

- Minden rendben. Pihenj. Gondolom, kíváncsi vagy, hogy mi történt.

Mi történt veled. Meghaltál? Eltemettek? Erőtlenül markolom a takarót, hangosan felnyögök, muszáj megtudnom, muszáj megszólalnom.

- Loki – bököm végül ki nehezen. Ez az egy szó is kimerített.

- Nézz oldalra – válaszol suttogva, én pedig elfordítom a fejemet. A hatalmas ágy másik oldalán ott fekszik egy test. Meztelen tested minden egyes centimétere fehér pólyába van kötve. A hátadon fekszel, minden egyes légvételnél, halk sípoló hangot adol ki. Bárki feküdhetne itt mellettem, a kötés miatt nem tudnám kivenni az alakját rendesen, de érzem, tudom, hogy te vagy az. A szemeimet ellepik a könnyek és lassan, centiről centire közelítek a kezemmel a kezed felé. Legalább tíz percbe kerül, mire sikerül megérintenem az egyik bekötött ujjadat. Amikor megérzem a kötés alatt a tested melegét, átszakad a gát és minden eddig elfojtott, elfeledett bánatom a felszínre tör. Sírok, nem is akárhogy, üvöltök, zokogok. Mindent kizárok, csak te meg én, mint régen. Itt vagy, élsz. A távolban még hallom, a szék hangját, majd az ajtó nyikorgását.

- Loki – suttogom. Óvatosan, lassan végigsimítok az ujjadon, annyira gyenge vagyok, hogy nem bírom felemelni a kezemet. – Szeretlek.

- Tudom – jön a rekedt válasz én pedig, ha lehet, még hangosabban zokogok.

Felém fordítod a fejedet, csak az egyik szemed látszik, a másikat bekötötték. Amelyiket látom az pont olyan, mint az álmomban.

- Úgy sajnálom – suttogom rekedten.

- Mégis mit? – kérded. -  Meg kellett tennem, ezt te is tudod.  Ne aggódj miattam. Meg fogok gyógyulni, ennél rosszabbat is túléltem már, bár valószínűleg lesznek maradandó nyomok a testemen.

- Már mondtam, hogy nem érdekel.  Gyönyörű vagy.

- Én nem érzem magam annak, ebben a pillanatban. – Halk sóhaj hagyja el az ajkaidat, lehunyod a szemed és álomba merülsz.

Én pedig csak nézlek, mert nem bírok betelni a látványoddal. Túlélted, ezt is túlélted. Egyre laposabbakat pislogok, majd én is elalszom.