Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma
Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.
Meghaltunk?
Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok
ide bezárva, az idő teljesen kicsúszott a kezeim közül. Nem tudom, hogy nappal
vagy éjszaka van-e, nincsenek ablakok, az őröknél kint rendszertelen a váltás,
vagyis nekem nem sikerült semmilyen sémát felfedeznem. Étkezésekhez se tudom
kötni az időt, mert olyan itt nincs, eddig kétszer kaptam vizet az egyik őrtől,
de semmi más. Gondolom rájöttek, hogy nem fogok beszélni, vagy amit ők akartak,
annak nem vagyok a birtokában, legyen az tárgy, vagy információ, így
használhatatlan vagyok. Biztos nem pénz kell nekik, mert akkor már váltságdíjat
követeltek volna, és a többiek értem jöttek volna, és kihoztak volna innen, de
mivel eddig nem történt semmi, nagy a valószínűsége, hogy itt fogok megrohadni.
Már abban sem vagyok biztos, hogy élsz-e egyáltalán, nem érzek felőled semmit,
az álmok is abba maradtak, ez rémiszt meg a legjobban, hogy talán meghaltál,
hogy nem vigyáztak rád. Egy idő után már én se foglalkozom az idővel, mert
tudom, amint a varázslat ereje elmúlik, úgyis meghalok, de ezt nem kötöttem
elrablóim orrára. Nem hiányzik, hogy kísérleti nyúlnak használjanak.
Arra ébredek, hogy iszonyatosan fázom, ráz a hideg. Az egész testem
izzadságban úszik, biztos vagyok benne, hogy elfertőződtek a sebek. A reaktort
már nem is nézem, látásom homályos a láztól és a kimerültségtől, arra sincs
erőm, hogy felemeljem a fejem. Elég szar, hogy így fogok meghalni, itt a
pincében. Bezárva és megkötözve, egyedül, nélküled. Így végzi be Tony Stark.
Lassan emelem fel a fejem, olyan, mintha egy hatalmas szikla lenne a nyakamon.
Az izzadság végigcsorog az arcomon. Lassan nyitom ki a szememet és megpillantom
őt, a férfit, aki felrobbantotta a kocsimat az úton. Ugyanaz a katonai bakancs,
ugyanaz a szépen megmunkált fém kar, az arcát maszk takarja, de most látom a
szemét. A szeme olyan, mint egy befagyott tó. Csak áll előttem és néz engem, de
a tekintetében semmi sincs, üres, és ettől kiráz a hideg. Olyan, mint azok az
ijesztő porcelánbabák, pont olyan a tekintete. Utálom azokat a babákat,
Peppernek van egy olyanja. Mindig olyan érzésem volt, hogy követ a
tekintetével. A frászt hozta rám az a baba és ez a pasi is a frászt hozza rám,
mert így néz rám, pont, mint egy baba, semmi érzelem, semmi az égvilágon semmi,
mintha csak egy játék lenne, egy robot.
- Helló – szólalok meg, ajkaim szárazak, a torkom pedig kapar. Először
azt hiszem, nem is hallotta, amit mondtam, mert gyászosan halkra sikeredett,
szinte csak leheltem a szavakat, de amint befejeztem ezt az egy szavacskát, ami
igazán megterhelő volt számomra, azok a szürke szemek elkerekedtek és én egy
másodpercre láttam benne a fájdalmat, de azonnal el is tűnt, és újra visszatért
az üresség. Abban a röpke másodpercben láttam a sivár telet, a végtelen
magányt.
Felébredek, a férfi már nincs ott, nem tudom, hogy mennyit aludtam,
csak arra emlékszem, hogy bámulom az előttem állót, aztán egyszerűen elájulok.
A testem kezdi feladni a harcot, teljesen kiszáradtam, a láztól elkezdtem
képzelődni, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem jön értem senki, itt fogok
meghalni. Annyira kimerült vagyok, hogy az eddig kínzó fájdalom már csak tompa
sajgás, a külvilág egyre nehezebben jut el a tudatomig, minden homályos, olyan,
minta a világ szép lassan elmosódna körülöttem. Idők, pillanatok esnek ki és
nem tehetek semmit. Biztos vagyok benne, hogy meghaltál, ezért már én se
küzdök, egyszerűen nincs miért. Megadóan hunyom le újra a szememet és csak
reménykedem benne, hogy vagy soha többé nem nyitom ki, vagy amikor újra
kinyitom ez csak egy rossz álom lesz. Angliában leszünk, az ágyunkban, egymás
mellett, egymást ölelve, ez az egész csak egy rémálom lesz, semmi több.
Kinyitom a szememet és lebegek,
biztos vagyok benne, hogy álmodom, mert ez tuti nem a valóság, a testemről eltűntek
a sebek, a reaktorom halványkék fényben világít, nem pislákol, semmi baja. A
ruhám ép, a kedvenc fekete pólóm és a világos agyonmosott farmerom van rajtam,
mintha csak otthon lennék. Nem fáj semmim, úgyhogy ez nem lehet más csak álom,
de ami még mindig furcsa, hogy a sötétség helyett itt lebegek a szürkeségben. Körbenézek,
de nem látok semmi mást csak a végtelent, meg akarok mozdulni, de nem tudok,
aztán a távolban megpillantok egy alakot, lassan nyugodt léptekkel közeledik
felém, egyáltalán nem siet, mintha a ködből jönne elő. Nem félek, magam is
meglepődök ezen, talán azért nem esek pánikba, mert tudom, hogy ez csak álom,
nem a valóság. Mi történhetne itt velem? A legrosszabb esetben is felébredek.
Nincs miért pánikolni. Az alak lassan közeledik felém, érzem, hogy bizsereg a
bőröm, a szívem szaporán ver, majd amikor már olyan közel ér, hogy lássam, öröm
árad szét a testemben, felé nyújtom a kezemet, el akarom érni, meg akarom
érinteni. Te vagy az, te vagy az. Fekete öltöny, fehér ing, szépen megkötött
fekete nyakkendő. Teljes ellentéte az én öltözetemnek. Lenézek a lábadra, azt
hittem, hogy egy drága bőrcipő lesz rajtad, de te is ugyanúgy mezítláb vagy,
mint én. Megállsz előttem és rám nézel, arcod merev, tekinteted komoly.
Hirtelen árnyék nyúlik ki mögüled, ami eddig nem volt, te vagy az csak nem
ebben a ruhában, hanem abban, amiben le akartad igázni a földet, a harci
öltözeted, felismerem a szarvakkal ellátott sisakodat. Magam mögé pillantok és
eltátom a számat. Mögöttem ott áll vasember, a páncél. Ezek lennénk mi?
- Üdv, Anthony! – szólalsz meg
végül, egyenesen rám nézel.
- Meghaltunk? – teszem fel az
első kérdést, ami eszembe jut, mert ez nem a valóság és már abban se vagyok
igazán biztos, hogy álom.
- Miből gondolod? – kérded, én
pedig megrökönyödve nézek rád.
- Szerinted? Itt lebegünk a
semmiben, mondjuk azt nem értem, hogy miért szürke, de mindegy. Mielőtt
elveszítettem az eszméletemet egy nyirkos pincében voltam a székhez kötözve,
törött csontokkal, fertőzött sebekkel a saját vizeletemben ülve, pislákoló
reaktorral.
Arcod megfeszül, közelebb jössz
hozzám, felemeled a kezedet és megérinted az arcomat. Kezed hűvös és puha, pont
olyan, mint amilyenre emlékeztem.
- Mit tettek veled? – kérded
gyengéden, de nyugodt szavaid mögött ott lappang a düh.
- Felrobbantották a kocsimat –
válaszolok készségesen.
- Kik? –teszed fel a következő
kérdést.
- Passzolok, nem mutatkoztak be
nekem. Elég furcsa ez az álom, Loki. Tuti biztos, ha veled álmodnék, nem ilyen
lenne.
- Akkor milyen? – Ajkaidon
megjelenik a jól ismert gúnyos mosoly. Másik kezedet végighúzod a karomon,
mintha te se lennél biztos abban, hogy itt álok előtted.
- Abban az álomban a
hálószobánkban lennénk és szexelnénk. Elég sok ilyen álmom volt. Biztos nem
haltunk meg?
Ajkaid ismét felfelé
kunkorodnak, de most nincs benne gúny. Magadhoz húzol és ajkadat az enyémre
tapasztod. Csókod mohó és követelőző.
Ujjaidat a csípőmbe mélyeszted, én pedig beletúrok a hajadba, magamban
pedig azt kívánom, hogy sose legyen ennek vége. Lihegve húzódsz el tőlem, homlokodat
az enyémnek támasztod.
- Erős vagy, Anthony, ezért
választottalak téged. Nem merészeld feladni! Ne merészelj elhagyni!
- Mégis mi a fenéről beszélsz? –
kérdem, de te csak szorítasz.
- Hamarosan felébredek. Várj
rám, Anthony! Megértetted? Nem haltál meg és nem is fogsz. Nem engedem.
Zavarodottan nézek rád, tuti,
hogy már az álmaim se tiszták.
- Loki, ugye ez nem a valóság?
- Persze, hogy nem az. Ne légy
ostoba. – Figyelem, ahogyan tested halványul, utánad kapok, de a kezem,
egyszerűen nem tud téged megfogni. Nem akarom, hogy eltűnj, azt akarom, hogy
itt maradjunk, nem akarok visszatérni abba a büdös pincébe, nem akarom a
fájdalmat. – Maradj életben!
- Loki! –kiáltom, de te már
eltűntél, újra egyedül vagyok a végtelenben. A félelem görcsbe rántja a
gyomromat. Jeges verejték folyik végig a nyakamon. Hirtelen egy hatalmas
robbanás rázza meg a csöndet, az egész világ megremeg, a szürkeség darabokra
hullik, én pedig elmerülök.
Felpattannak a szemeim, zihálva veszem a levegőt, aminek a törött
bordáim nem örülnek, fájdalom cikázik végig a testemen. Az egész helyiség
remeg, a fejem felett lévő égő eszeveszett sebességgel libeg, miközben
erőteljesen pislákol. Lassan rájövök, hogy az álmomban lévő robbanás valóságos
volt, és itt történt valami. Hangos lépteket, sziréna vad vijjogását hallom. Az
ajtó alól beszűrődik a vibráló piros fény, ami semmi jót nem jelent. Füst
szagot érzek, nem tudom, hogy mi történt odakint, de most először érzek
reményt, lehet, hogy engem jöttek megmenteni, de az is lehet, hogy az
elrablóimnak olyan ellenségük is van, aki engem is holtan akar látni. Menekülni
nem tudok, gyenge vagyok, ha ki is tudnám szabadítani a kezemet, a szobából nem
jutnék ki. Nézzünk szembe a tényekkel, olyan gyenge vagyok, hogy a fejemet is
alig bírom megtartani. Füst özönlik be az ajtó alatt, csípi a szememet, kint
egyre nagyobb a zűrzavar, mindenki kétségbeesetten ordít, futnak, hallom, ahogy
elszaladnak az ajtó előtt, de egyiknek se jut eszébe értem jönni. Ezek szerint
ennyire értéktelen túsz vagyok, vagy csak jobban lefoglalja őket, hogy
elmeneküljenek a robbanás okozta tűz elől, vagy valami sokkal rosszabb van
odakint, mint a lángok. A füsttől elkezdek köhögni, egyre melegebb van, a füst fullaszt,
erősen köhögök, én naivan azt hittem, hogy a vérmérgezés, a kiszáradás vagy az
éhség fog megölni, legrosszabb esetben Marcus a fejembe ereszt egy golyót, de
erre nem számítottam. Füstmérgezésben fogok elpatkolni, vagy a lángok fognak
elevenen elégetni.
Emberek ordítanak odakint, a félelem szabályosan tapintható, bele se
merek gondolni, hogy mi folyik odakint. Tudom, hogy értem is el fog jönni,
remélem, hogy még előtte meghalok, ha az a valami nem a barátom, akkor nem
akarok találkozni vele. A hangokból ítélve valami nagyon félelmetes lehet odakint.
Hirtelen minden elcsendesedik. Gyorsan történt az egész robbanás,
kiabálás, nem tarthatott tovább az egész fél vagy negyed óránál, akik jöttek
azok nagyon gyorsan végeztek itt, én pedig még mindig életben vagyok, ami
szintén gyanús. Égett fa és hús büdös keverékét érzem. Vannak egyáltalán
túlélők? Látta valaki a robbanást? Elég nagy volt, kezdek megkönnyebbülni,
pedig a csöndnek félelmetesnek kéne lennie, nincs kint senki, lehet, hogy
mindenki meghalt, akkor pedig magam vagyok, így az esélyeim a túlélésre megint
csökkentek. Nem tudom, hogy azok, akik megtámadták az elrablóimat cimbik vagy
ellenségek, egyenlő esély van mind a kettőre. Hiába nagy a csönd, lehet, hogy
még mindig itt vannak, ha pedig ellenségek, akkor engem is meg akarnak majd
ölni, és ebben az állapotban, kikötözve elég könnyű célpont vagyok.
- Főnök, kérem, ne! Ne! – kiabálja valaki közvetlenül az ajtóm előtt.
– Azt tettem, amit mondott, minden parancsát követtem! Kérem, ne bántson!
Hangos reccsenés és egy elhaló nyögés, én pedig szörnyen félek.
- Nem vagyok a főnököd. – Felismerem ezt a hangot. Marcus áll az ajtóm
előtt és biztos vagyok benne, hogy előbb ölte meg az egyik katonáját.
Most már tényleg semmit sem értek. Miért ölné meg a saját emberét?
Lehet, hogy ő okozta a robbanást? Semmi értelme az egésznek. Miért robbantaná
fel az épületet, miért ölné meg a saját embereit? Ha ez mind igaz, akkor senki
se támadta meg őket, senki se jött a megmentésemre, esélyem sincs a túlélésre.
Lehet, hogy Marcus menekül, ezért feléget maga után mindent, hogy senki se
találjon rá. Ebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy én is megfogok halni,
hisz én is egy bizonyíték vagyok. Láttam az arcát, tudom a keresztnevét.
Tényleg ez a férfi fog velem végezni, egy golyót kapok a fejembe, vagy elvágja
a torkomat. Valószínűbb a golyó, sokkal tisztább.
Az ajtó nyikorogva nyílik ki. Füst özönlik be rajta, először nem látom
a belépő alakot, de lassan tisztul a füst. Marcus áll előttem. Öltönye
makulátlan, mintha semmi se történt volna odakint, mintha nem égne minden.
Irreálisan tiszta, öreg arcán egy maszat sincs, semmi. Se sérülés se korom,
mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ami furcsa, hogy az egyik keze fel
van kötve. Látszik, hogy még az ujjai is
végig be vannak kötve. Másik kezében lazán tart valamit, a portól és a füsttől
nem látom tisztán, de ahogy közelebb lép hozzám a szemem elkerekedik.
Öklendezni kezdek, és nem bírom elmozdítani a tekintetemet, pedig el kéne, de
nem megy. Rettegés szorítja össze a testemet, egy fej van a kezében, nem látom
az arcát, a hajánál fogja az erősen kopaszodó fejet, nem tudom, hogy sikerül
neki, de nem is érdekel igazából. Változtat a fogáson és a fej felém fordul,
egyenesen rám néz, halott szemeivel, én pedig érzem, hogy elájulok, mert az nem
másé, mint Marcusé. Nagyokat nyelek, próbálom visszatartani az öklendezést,
kevés sikerrel. Az arc félelemtől eltorzult, szemei vakon merednek rám, ajkai
szétnyílva. Lassan elszakítom a tekintetemet róla, majd Marcusra nézek, aztán
leesik, hogy valami nem stimmel, mert Marcus itt áll előttem, a feje a helyén
van, a nyakán. Újra a kezében lévő testrészre nézek, és még mindig ott van,
majd újra az előttem állóra. Biztos vagyok, hogy képzelődöm. Mert szemmel
láthatóan a férfi feje a helyén van és él, de a kezében lévő is az övé, ha nem volt
neki, kettő, amit erősen kétlek, akkor én megbolondultam.
Elindul felém, én pedig összerezzenek és próbálok hátrébb húzódni a
széken. Leejti a fejet, ami elgurul az egyik sarokba. Megáll előttem, ajkai
megrándulnak, apró gúnyos mosoly jelenik meg rajta, ami egyre csak szélesedik,
a barna szemek méregzöldre váltanak. Azzal a kezével, amivel az előbb még azt
az izét tartotta az arcomra simítja. A szívem kihagy egy ütemet, megmerevedek,
mert nem hiszem el azt, amit látok, a gúnyos mosoly még mindig ott virít az
arcán, zöld szemek csillognak. Ezeket a szemeket bárhol felismerném, mégsem
merem elhinni.
- Helló, Anthony. Hiányoztam?
Drága Caty,
VálaszTörlésVártam már az új részt, és ismét le kell írnom, hogy nem csalódtam.. csak.. hiányolom már a soron következőt. A fejlemények még csak most kezdenek kibontakozni. Kíváncsi vagyok a további történésekre és tűkön ülve várom.:)
ölel, puszil: Niki
Drága, Niki!
TörlésNagyon szépen köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy leírtad a véleményedet. Próbálok sietni a következő fejezettel :) Örülök, hogy még mindig tetszik a történet és hogy még mindig izgalmasnak találod.
Puszillak
Caty
Helló.
VálaszTörlésMa találtam meg az oldalad, a Merengőről kerültem ide. egy szuszra végigolvastam a cuccaid és bizonyára te is ismered azt az érzést, amikor egy jó trilógia második kötetét leteszed. Én olyankor ölni tudnék a harmadik részért.
Szóval, kinek kell most meghalnia?
Szia! Örülök, hogy idetaláltál :) Igen, sajnos ismerem ezt az érzést.Próbálom minél hamarabb hozni a fejezeteket, de sajnos nagyon le vagyok maradva. Próbálok felzárkózni :) Köszi a kritikát.
Törlés