Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma, angst
Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.
Első lopott érintés
Szemeimmel a szoba
sötétjét bámulom, még mindig az álom hatása alatt vagyok. Eddig takarózhattam
abba a hazugságba, hogy ezek az én korai emlékeim, hogy ezek az én elfeledett
emlékeim, amit a halál közeli élmény hozott elő. Sajnos az utolsó összetörte
ezt a hazugságot, amit magam megnyugtatására kreáltam. Hiába bizonygatnám
magamnak, hogy csak egy álom, mert nem az, ezek a te emlékeid. A te szemeddel
láttam az arannyal borított trónt, éreztem azt, amit akkor éreztél. A sóvárgást,
a haragot. Furcsa volt látni Thort gyerekként, alig lehetett tíz éves. Vajon te
hogy néztél ki annyi idősen? Nyugtalanítanak ezek az álmok, mert nem valószínű,
hogy magadtól megmutatnál nekem ilyen bizalmas dolgokat. Kézenfekvő magyarázat,
hogy a gyógyítás közben történt egy apró hiba. Legszívesebben megkérdezném
tőled, hogy mi a fene történik velem, hogy miért álmodom a te múltad
részleteit. Ha nem magadtól tetted, márpedig erős a gyanúm, hogy önszántadból
nem tettél volna ilyet, ha megtudnád, hogy miket látok álmomban, biztos
megölnél. Hosszas mérlegelés után úgy döntök, hogy jobban szeretem az életemet,
mint, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat, így most az egyszer az életben
befogom a számat és nem kérdezek semmit. Talán még előnyt is tudok majd kovácsolni
ebből.
Kis lépés az
emberiségnek, nagy lépés nekem. Lassan állok fel az ágy széléről, egyik lábamat
a másik után, lassan, de hamar rájövök, hogy felesleges óvatoskodni, a testem
kiválóan működik, sőt még annál is jobban. Nem vagyok fiatal, reggelente fájnak
az ízületeim, a térdem. Az elrablásomkor nem csak egy reaktort szereztem
magamnak. Törések, amik rosszul forrtak össze, hátfájás az állandó görnyedés
miatt. A páncél se véd meg mindentől, és sajnos az idő nem az én oldalamon áll.
A zuhany alatt állok, amikor ráeszmélek, hogy a
megszokott fájdalmak eltűntek, se hátfájás, se semmi, mintha éveket fiatalodtam
volna. Sebtében elzárom a csapot, magamra tekerek egy törülközőt és megállok az
egész alakos tükör előtt. Türelmetlenül várom, hogy a meleg víz okozta pára
eltűnjön. Döbbenten bámulom a
tükörképemet. Minta éveket fiatalodtam volna. Az ősz hajszálak eltűntek, a
szememnél lévő ráncok, amik a kor miatt megjelentek, most hűlt helyük, bőröm
sokkal feszesebb, fogaim fehérebbek, mintha egy komplett plasztikai műtéttel
egybekötött fogfehérítésen estem volna át. A folyamatos ivás és a dohány káros
hatásai a múlté. Mintha nem is én lennék. Mit műveltél velem?
- JARVIS, mi történik velem?
- Mr. Laufeyson terápiája nagyon hatásosnak
bizonyult. Nem csak, hogy meggyógyította, de sikerült az öregedési folyamatot
is befolyásolnia.
Nem bírok megszólalni, a rémület és a döbbenet
egyszerre folytja belém a szót. Mekkora az erőd? Nem csak, hogy a halál
markából hoztál vissza, de még éveket is adtál vissza nekem. Óvatosan érintem
meg az arcomat. Ujjaim elindulnak lefele a nyakamon. Tényleg örökre az adósod
vagyok. Ezek után bármit kérsz, én teljesíteni fogom. Mit tetté velem? Mit
akarsz tőlem?
Finom illat csapja meg az orromat. Hangos
kordulással adja a gyomrom a tudtomra, hogy most már jó lenne valamit
enni. A konyha pultnak dőlve állsz,
kezedben a kék bögrével. Elemeled a szádtól a bögrét, rám nézel, zöld szemeid
nem árulnak el semmit. Megfogod a pulton lévő piros bögrét és elindulsz felém.
Lépteid kecsesek, megállsz előttem és a kezembe nyomod.
- Jó reggelt, Anthony – köszöntesz szinte
semleges hangon.
Nem nézek rád, figyelmemet a kezemben lévő
tárgyra és annak tartalmára összpontosítom. Felhúzott szemöldökkel szagolok
bele. Valahogy nem bízom benned. Mondjuk, miért mérgeznél meg, hisz pár napja
megmentetted az életemet. Biztos nem fáradtál volna ennyit az életem
megmentésével, ha utána meg akarnál ölni. Lassan ajkamhoz érintem a bögre
peremét és belekortyolok. Mintha a mennyországban lennék. Egyszerű, valószínűleg
tasakos gombakrém leves, mégis, úgy érzem, hogy ennél finomabbat még életemben
nem ittam. Csukott szemmel élvezem, halkan felnyögök, amikor lenyelem.
- Istenem – suttogom, és még egyet kortyolok.
Lassan élvezem ki minden egyes pillanatot.
- Parancsolsz?
- kinyitom a szemem és feléd fordulok. Ajkadon megjelenik a már tőled
megszokott gúnyos mosoly. – Kíméld a gyomrod, hónapok óta nem ettél szilárd
ételt.
- Ezt te készítetted? – Valószínűleg meglep a
hangomból kihallatszó döbbenet.
- Nem kell hozzá nagy tudás, csak követni kell a
csomagoláson lévő utasítást, erre még te is képes vagy, Anthony.
- Tényleg, csináltál nekem levest? Te?
Egyszerűen nem bírok napirendre térni a dolog
fölött. Biztos vagyok benne, hogy én vagyok az egyetlen ember ezen a földön,
pontosítok, ezen a világon, akinek főztél. Jó az túlzás, hogy főztél, de nekem
csináltad, még arra is figyeltél, hogy elvileg nem ehetek még szilárd ételt.
- Mi a francért törődsz velem? – szakad ki
belőlem a kérdés.
Figyelem,
ahogy lassan leülsz a krémszínű kanapéra. Mintha lassabban mozognál. Kicsit
közelebb megyek és látom is, hogy miért. Arcod még mindig nagyon sápadt,
szemeid alól nem tűntek el a fekete karikák.
- Mert szükségem van rád, Anthony - jön a
számodra teljesen egyértelmű válasz.
- Mégis miben? A világ leigázásában? Apropó nem
akarod megmondani a bátyádnak, hogy élsz?
- Csak is a szerencsének köszönhetem, hogy még
élek. Sok olyan döntést hoztam eddigi életem során, amire nem vagyok büszke.
Nem véletlenül hagytam abban a hitben Thort, hogy halott vagyok. Mindenkinek,
jobb, ha az is maradok.
- Akkor, ha jól értem, nem akarod leigázni az
emberiséget? Csak, hogy mindent tisztán lássak.
- Nem áll szándékomban. – Hangod nyugodt, szemeid
homályosak a fáradságtól.
– Akkor mégis miért vagy itt?
Ajkaidat vonallá préseled. Biztos vagyok benne,
hogy azon gondolkozol, hogy mégis mennyit ossz meg velem a terveidből. Már
éppen szólásra nyitod a szádat, amikor valaki hangosan kopog az ajtón.
- Uram, Mr. Odinson van itt. Kívánja, hogy
beengedjem?
- Thor? – kérdezem, miközben feléd fordulok, de
te már eltűntél.
Odasétálok az ajtó elé és kinyitom. Előttem áll a
bátyád, a villámok istene. Egy szürke póló, farmer és egy tornacipő a
lábán. Hátra kell billentenem a fejem,
hogy a szemébe nézzek. Thor aggódó tekintettel néz le rám, nyomokat keres.
Figyelem, ahogy az aggodalmat felváltja a döbbenet.
- Mi történt veled? Máshogy nézel ki? Mint, aki…
- homlokráncolva próbálja összeszedni a gondolatait. Engem is megdöbbentett a
változás. – Jól érzed magad? Jane és én
nagyon aggódtunk. Szólni akartam a többieknek, de Jane lebeszélt róla.
Kerestelek, de nem vetted fel a telefont, nagyon aggódtam.
- Jól vagyok, makkegészséges vagyok, igaz egy
kicsit még híznom kell, de jól vagyok. – Nem invitálom be, nem tudom, hogy hol
vagy, az előbbi beszélgetésünkből leszűrtem, hogy nem akarod, hogy bárki is
megtudja, hogy életben vagy. Én pedig nem adlak ki, azok után, amit tettél
értem, egyszerűen nem tehetem.
- Mégis, hogy csináltad? Elmúlt a vérzés? Mintha
éveket fiatalodtál volna.
- Köszi a bókot, véletlenül rátaláltam egy
csodálatos skandináv gyógymódra. – Próbálom rávezetni a megoldásra, de
utalásaim süket fülekre találnak. Végül feladom. Thor csak akkor fogja
megtudni, hogy a hőn szeretett öccse él, ha én elmondom, aminek minimális az
esélye, vagy, ha te elmondod, ami már szinte egyenlő a nullával. Mosolyogva
nézek rá, miközben megveregetem a vállát.
– Örülök, hogy benéztél, de nem kell aggódnod, semmi bajom.
- Biztos jól érzed magad? Olyan furcsa vagy –
dünnyögi, de hagyja, hogy kilökdössem az ajtóból. Intek neki egy utolsót és
bezárom az ajtót.
Hangosan felsóhajtok és nekidőlök a falnak. Thor
tényleg nehéz eset. Az ember segíteni akar neki, de nem igazán tud. Annyira
egyszerű ember. Neki minden fekete-fehér, jó-rossz. Én sose tudtam így
gondolkodni. Igazad van, egy gyilkos vagyok. Gyakran ébredek izzadtan, a hideg
kiráz, amikor arra gondolok, hogy az általam készített fegyverek mennyi
embernek okozták a halálát. Saját kezűleg sose öltem meg senkit, mégis gyilkos
vagyok, hisz én adtam a katonák, a terroristák, bérgyilkosok kezébe a fegyvert.
Semmivel se vagyok jobb nálad. Nem ítélkezhetek feletted. Igazad van, tényleg
nagyon sokban hasonlítunk egymásra.
Felnézek és te újra a kanapén ülsz, valószínűleg
el se mozdultál onnan. Gúnyosan nézel rám, majd megszólalsz.
- Thornál hiába próbálkozol, ő nem érti, nem a
szavak embere.
- Igen, erre én is rájöttem. Biztos nem akarod
elmondani neki. Nagyon maga alatt van miattad. Nem értem, hogy miért
ragaszkodik ennyire hozzád. Sokszor átbasztad, de mindig megbocsátott neked. De
lehet, hogy azért nem tudom felfogni ezt a ragaszkodást, mert egyke vagyok.
- Thor nem a testvérem – sziszeged. – Odin pedig
nem az apám.
- Akkor az a nő, aki saját fiaként nevelt fel, ő
se az anyád? – kérdezem, de te nem szólsz semmit. Tested megmerevedik, magad
elé bámulsz, a könyv, ami eddig a kezedbe volt, hangos puffanással esik a
földre. Hamar rájövök, hogy érzékeny pontra tapintottam. Nem akarlak felhúzni,
de már nem tudom visszaszívni az előbb oly meggondolatlanul kimondott mondatot.
Tested még mindig merev, de kezed lassan megmozdul, és a gyomrodra simítod a
tenyered. A szobában hirtelen lehűl a levegő, mintha minden ablak ki lett volna
nyitva, mintha tél lett volna. Látom a leheletemet. Ugyan azt érzem, mint amikor az életemért
küzdöttem. Ugyan az a hideg tél, ugyanaz az erő. Zöld szemeidben ott táncol a
düh, a bánat és a dac. Szólásra nyitom a számat, de egy hang se jön ki.
Hirtelen, mintha lekapcsolták volna a villanyt, minden elsötétül.
- Anya
valami baj van velem – Hangom halk, szinte már panaszos. Sétálsz felém, hajad
akár az arany. Elegáns kontyba fogva hordod a fejed tetején. Virágillatot hozol
magaddal.
- Mégis
honnan veszed ezt a butaságot? – kérdezi kedvesen, miközben leül mellém a
padra. – Valaki mondott neked valamit?
- Nem
hasonlítok rád, se apámra. Nem vagyok olyan izmos, mit Thor. Valami baj van
velem. – Hangom tele van meggyőződéssel. – Hiába próbálkozok, akkor se vagyok
olyan, mint a bátyám.
- Nem is
kell olyannak lenned. Te különleges vagy. Nem baj, ha nem jeleskedsz vívásban,
vagy bármilyen más harcban.
- Akkor
mégis, hogy győzzek? Mindenki erősebb nálam. Kinevetnek. Még Sif is erősebb,
pedig ő lány.
- Gyere
velem. – Ujjaink összefonódnak. – Mutatok neked valamit.
A szobádba
megyünk. Leülsz az ágy szélére és biztatóan kitárod kezeidet. Öledbe ülök,
arcomat a ruhádba temetem.
- A szó, a
szó lesz a te fegyvered. Átadom mindazt a tudást, ami nekem van. Erős
vagy, ezt soha ne feledd.
Mikor kinyitom a szememet a szobám plafonját
pillantom meg. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, annyi rémlik, hogy minden
előjel nélkül elájultam a nappaliban. Gondolom, te hoztál fel. Más nem
lehetett. Gyorsan felülök, de ezt azonnal meg is bánom, a fejem pokolian fáj.
Visszaemlékszek az álmomra és a benne szereplő nőre. Szóval ő az édesanyád, ő
nevelt fel téged. Az álmaimban szereplő nő kedves volt, tekintete meleg
szeretettel teli. Kicsit irigyellek is miatta, hisz én már nem is emlékszem
arra a nőre, aki a világra hozott. Kicsi voltam, amikor meghalt, az emlékek
megfakultak, majd az idő múlásával eltűntek. Kinézek az ablakon és meglepetten
veszem észre, hogy már besötétedett. Itt Londonban amúgy is hamarabb sötétedik,
a borongós idő miatt a felhők szinte mindig eltakarják a napot.
Elhaladok a vendégszoba mellett, az ajtó résnyire
nyitva. Bekopogok, de nem jön válasz. Kinyitom az ajtót és halkan, de
magabiztosan megszólalok.
- Loki, itt vagy? – kérdezem, de semmi válasz.
A vendégszoba elég kicsi, egyszerűen van
berendezve. A vendégek legfeljebb egy hetet töltenek el, nekem pedig fogalmam
sincs, hogy te meddig szándékozol itt lenni. Valójában azt se tudom, hogy miért
jöttél. Azt mondtad, hogy nem az emberiség leigázása a célod. Akkor mégis
micsoda? Mire kellek én? A szobában egy íróasztal, egy kétajtós szekrény, egy
komód és egy egyszemélyes ágy van. A fal megnyugtató zöld színt kapott. Nem én
rendeztem be és a színvilág se az én ötletem. Amikor megvettem, felfogadtam egy
lakberendezőt, és azt mondtam neki, hogy szabad kezet kap. Nem bántam meg, bár
nem az én ízlésem, de tetszik. A színek és a bútorok megnyugtatnak. Még egyszer
körbenézek a szobában, majd kihátrálok és becsukom az ajtót.
A nappaliból halvány fény szűrődik ki. Amikor
befordulok a sarkon megpillantalak téged egy kupac könyv társaságában. Elnyúlva
alszol a kanapén, kezedben egy könyvvel. Az állólámpa megvilágítja a testedet,
az arcodat. Csöndben közelebb megyek hozzád, nem akarlak felébreszteni. A kupac
tetején lévő vaskos művet a kezembe veszem. „
Amerika történelme”. Mégis miért olvasol ilyen könyvet? Egymás után olvasom
a könyvcímeket. „Képes biológia,
Földrajz, Amerikai irodalom, London”. Felhúzott szemöldökkel nézek rád, majd a
kezembe tartott könyvre.
- Mr. Laufeyson kérésére rendeltem ezeket a
könyveket.
- Mégis miért?
- Uram, a vendégünk közölte velem, hogy szeretné
megismerni ezt a világot, én pedig álltam rendelkezésére.
Nah ennél nagyobb meglepetés ma már nem érhet.
Sose gondoltam volna, hogy érdekel téged az én világom, a történelmünk,
domborzatunk. Meg vagyok lepve. Nem tudom, hogy mi történt veled, vagy, hogy
miért mentetted meg az életemet, csak azt tudom, hogy örök életemre az adósod
lettem.
Az egyik szekrényhez sétálok és kiveszek egy nagy,
lila, bolyhos plédet. Kiveszem a kezedből a könyvet és leteszem a kupac
tetejére, majd gyengéden rád terítem a puha anyagot. Még mindig nagyon
gyengének és fáradtnak látszol. Félisten vagy, ennyi idő alatt már meg kellett
volna gyógyulnod. Magam se értem, hogy miért, de aggodalom szorítja a
mellkasomat. Halk sóhaj szökik ki az ajkaid közül. Tested elernyed a takaró
alatt, kezeddel még jobban magadra húzod, szinte eltűnsz benne. Hosszú fekete
hajad az arcodba lóg, én pedig észre se veszem, hogy mozdulok. Óvatosan seprem
ki a puha tincseket, néha közben hozzá érve a bőrödhöz. Jóleső borzongás fut
végig a testemen, még én magam is meglepődök, hogy mennyire gyengéd vagyok
veled. Ujjaim még mindig a bőrödön, amikor hirtelen megmozdulsz. Nem ébredsz
fel, öntudatlanul közelebb araszolsz a testeddel, arcodat a tenyerembe simítod.
Újabb halk sóhaj, én pedig nem tehetek róla, megbabonázol. Óvatosan elveszem a
kezem, semmit se veszel észre, alszol tovább. Betakarom a lábaidat is a
pléddel, majd halkan megszólalok.
- Jó éjt, Loki – suttogom a füledbe és
lekapcsolom a villanyt. Visszamegyek a szobámba, nem akarlak felébreszteni. Én
ma már semmit se fogok aludni, átdurmoltam az egész napot. A kezemet bámulom,
ami nemrég még a te hajadat és a bőrödet érintették. Még mindig érzem, mintha a
bőröm alá férkőztél volna. Nem tudom, hogy miért, lehet, hogy azért, mert
megmentetted az életemet, mert velem voltál, akkor, amikor senki, de aggódom
érted, elkezdtem kötődni hozzád és biztos vagyok benne, hogy ebből semmi jó nem
fog kisülni. Arra nem is merek gondolni, hogy mi lesz, amikor a többiek
megtudják, hogy élsz és itt vagy. Biztos
vagyok benne, hogy akármennyire jól taktikázol, akármennyit is segítek, ki fog
derülni és akkor döntenem kell, hogy ki mellé állok.
*széles vigyor és semmi értelem* De ez a te hibád, miért írsz ilyeneket?! *abszolút féltékenység* Csodás, és még mindig fenn tartja az érdeklődésemet. MÉG! *---*
VálaszTörlésAz az emlék a kis Lokivel meg Frigggával, na az... huhuhúú... *--*
Szia! Jaj, köszi a kritikát :) Örülök, hogy ennyire tetszik neked és, hogy érdekesnek találod. Ezután egy novella jön majd, remélem azt is élvezni fogod. Sok ilyen emlék lesz még. Köszönöm a kritikát. Nagyon boldoggá tettél vele.
TörlésÁtkozott jó fejezet volt, másodjára olvasva is imádtam minden sorát. Imádlak *-* Ne várakoztass minket sokáig, ezek közt mán szikrázik a levegő :3
VálaszTörlésAnnyira örülök, hogy tetszik. Igen, hamarosan Tony a tettek mezejére is lép, hisz amikor haldoklott megígért magának valamit :)
Törlés