Tony/Loki, 18+, slash, erotikus tartalom, hurt/comfort, dráma
Tony halálos beteg. Utolsó esélye, ha megtalálja azt a személyt, akinek az elkapásában és bebörtönzésében segített. Lokit.
Elrabolva
Rab vagyok, egy cellában fogom
leélni életem hátralévő részét, ha nem teszek valamit. Ágy, könyvek, ezeket
mind Frigga hozta nekem, hogy jól érezzem magam. Mégis, hogy érezhetném magam
jól? Minden az ő hibájuk, Thor és Odin.
Apa és fia. Eszemben sincs itt megrohadni, az idő csak telik és telik. Anthony
nem húzza sokáig, hiába olyan okos, akkor is csak egy törékeny halandó. Hallom,
ahogy a börtön ajtaja kinyílik, újabb rabokat szállítanak ide. Szerencsétlen
nyomorultak, ők tényleg itt fognak elsorvadni. Lassan a cellám rácsához sétálok,
és figyelem, ahogy az új rabok elmennek mellettem.
- Odin folyamatosan új
barátokkal lát el. Milyen kedves tőle – szólalok meg gúnyosan. Nem akarok rád
nézni. Gyűlölni akarlak, pont úgy, mint férjedet és fiadat. Megvetéssel akarok
rád nézni és utálattal, hisz te is elárultál, hazudtál nekem. Elmondhattad
volna, hogy ki vagyok, de nem tetted. Amikor gyermek voltam mindig azt mondtad,
hogy különleges vagyok. Nem vagyok különleges, csak selejt, aki nem kellett
igazán senkinek. Azért hozott ide, azért nevelt fel, hogy biztosítsam majd a
békét. Ellopott tárgy, mely gyűjteményének egy darabja volt. Ez voltam én,
Loki. Most mi vagyok? Rab, ellenség, fattyú, bukott herceg.
- A könyvek, amiket küldtem, nem
szórakoztatnak? – kérdi kedvesen, a nő, aki elárult engem. Kénytelen vagyok
visszafordulni és ránézni.
- Ezzel töltsem a napjaimat az
örökkévalóságig? – kérdem vissza, de nem nézek a szemébe. Frigga lassan sétál
felém. Arany haja kontyba fogva, kék szemeivel engem néz. – Olvasással?
- Mindent megtettem, hogy
semmiben ne szenvedj hiányt – válaszol elkeseredve. Régóta vagyok itt, de ő még mindig a kedvemet
keresi. Mindent megtesz, hogy jól érezzem magam, könyveket, friss gyümölcsöt,
ruhákat hoz nekem, nem veszi észre, hogy nem kérek belőlük. Soha többé nem
kaphatom vissza azt, amit elvettek tőlem.
- Odin is egyetért veled? Na és
Thor? Bizonyára kellemetlen szívességet kérni tőlük miattam. – Hangom még
mindig gúnyos. Azt akarom mutatni, hogy nem érdekel.
- Tudod jól, hogy csak is
magadnak köszönheted, hogy itt vagy. – Frigga hangja dorgáló, pont, mint régen,
amikor gyerek voltam. Úgy beszél velem, mint ha a fia lennék, pedig nem vagyok
az, már nem. Talán soha nem is voltam.
- Magamnak? – Magamra mutatok
miközben hátra lépek. Még hogy magamnak! – Csupán hittem abban a hazugságban,
amiben végig nevelkedtem, hogy királynak születtem.
Hátat fordítok neki, és elmegyek
mellőle. El kell távolodnom. A düh újra uralja a lelkemet. Mérgesen sétálok
körbe a cellában.
- Királynak? Egy jó király
beismeri, ha hibázik! Hány életet vettél el a Földön? – kérdi szemráhányóan,
mire én megállok és ránézek.
Tényleg képes volt ezt
megkérdezni? Tényleg képes volt ezt felhozni? Bezzeg, amikor Thor ment el
harcolni, akkor tőle sose kérdezte meg, hogy hány férfi és nő halála szárad a
lelkén. Odin, róla ne is beszéljünk. Hányan haltak meg a keze vagy a katonái
keze által? Jégóriások és más népek. Őket miért nem oktatják ki? Nekik miért
nem kell elszámolni a tetteikkel? Miért csak nekem? Miben másak, mint én? Ők is
ugyanolyan gyilkosok.
- Keveset, ahhoz képest, hogy
Odin hány életet ragadott el. – Végül kimondom, amit gondolok.
- Az apád… - kezd bele újra, de
én már nem bírom hallgatni. Ez az egy szó kellett, hogy a bennem folyó harag
utat találjon a felszínre.
- Ő nem az apám! – ordítom,
teljes erőből, miközben az előttem álló nő kék szemeibe nézek.
Figyelem, hogy ajka megremeg, de
nem mutatja az érzelmeket. Kihúzza magát, a szemembe néz, majd szelíd, de
határozott hangon megszólal.
- Akkor én sem vagyok az anyád.
Mélyeket lélegzek, mert amit
most fogok mondani az mindent összezúz, ami köztünk van.
- Nem vagy az – válaszolom neki,
hangom nyugodt, semleges.
Ő tanított erre, hogy a szó a
legnagyobb és a legélesebb fegyver. Most láthatja, mit teremtett. Gyorsan
pislog, elmosolyodik, de ez csak a kitörni készülő könnyeket hivatott
elrejteni. Fájnak neki a szavaim, látom rajta. Fáj az igazság.
- Mindenkivel kritikus vagy,
csupán önmagaddal szemben nem. – Közelebb jön hozzám, arcán újra megjelenik a
kétségbeesett mosoly. Kezeit felemeli, felém nyúl, én is ezt teszem. Látom
könnyes szemében az örömöt, a reményt, de én egy intéssel feloldom a mágiát és
a vízió megszűnik. Most nem a harag, amit érzek, hanem a magány és a fájdalom.
Tudom, hogy ez után a beszélgetés után egy darabig nem fogom látni. Azt akarom,
hogy maradjon távol tőlem, hogy hagyjon békén, ne keressen. Nem vagyok a fia, ő
pedig nem vagy az anyám. Bármennyire is szeretném, soha többé nem lehet az.
Nekem már nincs senkim. Se apám, se anyám, se testvérem, se otthonom.
Hangokat hallok, angolul beszélnek, de csúnya akcentussal,
valószínűleg orosz vagy hasonló. A bal kezemet egyáltalán nem érzem, ami nem jó
jel. Minden lélegzetvétel fáj, biztos vagyok benne, hogy van pár törött bordám,
csak remélni merem, hogy nincs belső vérzésem, hogy a törött bordák nem szúrnak
át semmit. A lábaim iszonyúan fájnak, mind a kettő, biztos vagyok benne, hogy
eltörtek, lehet, hogy nyílt törés. Itt fogok elvérezni. Halkan felnyögök és
megpróbálom kinyitni a szememet. Az első próbálkozás nem sikerül. Minden egyes
mozdulat fáj. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem, vagy, hogy hol vagyok.
Emlékszem, hogy követtett egy fekete kocsi, egy férfi az úton, a kocsim
felrobban, és a levegőbe emelkedik. Emlékszek egy pár fekete katonai bakancsra
és egy kézre. Egy acél kézre, ami felém nyúl. Újra megpróbálom kinyitni a
szememet, de csak az egyiket sikerül, a másik össze van ragadva. Először
teljesen bepánikolok, de lassan rájövök, hogy valószínűleg a fejemen lévő
sebből származó vér folyt rá az arcomra és a szemhéjamra, ami megszáradt, ezért
nem tudom kinyitni.
Egy sötét szobában ülök, az egyetlen fényforrás a fejem fölött lévő
csupasz égőből származik. Amennyire meg tudom ítélni, egyedül vagyok,
valamilyen pince lehet, a falak betonból vannak és nyirkosak, penészesek.
Pontosan velem szemben egy masszív vasajtó van. Hamar rájövök, hogy innen nem
jutok ki egykönnyen, főleg úgy, hogy segítségem sincs. Mondjuk megnyugtató a
tudat, hogy egyelőre élve kellek elrablóimnak, mert ha nem így lenne, akkor már
megöltek volna odakint az úton. Mondjuk
azt nem tudom, hogy minek kellek nekik, vagy ami még jobban izgatja a
fantáziámat, hogy vajon kik raboltak el. A lehetőségek száma végtelen, mind a
két kérdésnél. A S.H.I.E.L.D., vagy valamelyik terrorista szervezet? Mit akarnak,
titkos anyagokat, a páncélokat, a Bosszúállókról információt? Nagyot nyelek, amikor eszembe jut egy olyan lehetőség, amire
még csak gondolni se akarok. Rád. Mi van, ha az elrablóim téged akarnak? Mi
van, ha már elkaptak, vagy még rosszabb megöltek? Nem érzek semmit, az
érzelmek, amik eddig tőled jöttek eltűntek, csak én vagyok. Félek, hogy Thor és Steve nem tudtak téged
megvédeni, még nagyon gyenge vagy, most kaptalak vissza, nem akarlak újra
elveszíteni. Félek, sőt rettegek attól, hogy meghaltál. A hangok egyre
közelednek, súlyos léptek hallatszanak az ajtó túloldalán. Hátrabilincselt
kezeimet nem kötötték a székhez, úgy gondolták, hogy ebben az állapotban úgyse
jutnék messze. Igazuk van.
Látom a szörnyeteget, ami minden
rabot kienged. Itt áll velem szemtől szemben. Gúnyosan mosolygok, már érzem a
szabadság ízét, várom, hogy engem is kiengedjen, de végül meggondolja magát,
hátat fordít nekem, az én ajkaimról pedig eltűnik a mosoly. Figyelem, ahogy
lassan távolodik tőlem. Végül utána szólok.
- A helyedben én a bal oldali
lépcsőt választanám.
Visszanéz rám, nem mond semmit,
de tudom, hogy hallgatni fog rám, mindig hallgatnak rám. Fél percet
gondolkodik, majd elindul balra.
Lassan ébredek, az öröm végigcikázik a testemen. Álmodtam, méghozzá a
te múltadat. Lassan derengeni kezd egy előző álom apró részletei is. Az
anyáddal beszéltél, ugyanabban a cellában voltál, mint a mostani álomban. Azt
mondtad neki, hogy nem az anyád. Megbántad, már akkor megbántad, amikor
kimondtad. Életben vagy, még ha nem is érezlek, akkor is életben vagy, már csak
ki kell jutnom innen valahogy, és megkeresni téged.
- Stark, ahogy látom felébredt. – A hang mély és mindent kétséget
kizáróan amerikai állampolgár az illető, vagy ha nem is, akkor elég régóta él
itt és elhagyta az akcentusát.
Lassan kinyitom a szememet és egy magas, sötét hajú férfit látok magam
előtt. Katonai ruhát visel, arcán többnapos borosta.
- Mit akarnak tőlem? – kérdem, de a hangom rekedt. A torkom száraz,
fogalmam sincs, hogy mióta vagyok itt, hogy mikor ittam utoljára.
- Nem én vagyok az embere, én csak arra figyelek, hogy semmi baja ne
essen – válaszol az előttem álló.
- Nem gondolja, hogy ezzel már elkésett?
Eltűnik a szemem elől, majd visszatér egy műanyag pohárral, amiben egy
csinos kis rózsaszín szívószál van.
- Igyon! – mondja, de én csak jobban összepréselem az ajkaimat. Ez a
faszi teljesen hülyének néz engem. Ki tudja, hogy mi van abban a pohárban. –
Két napja eszméletlen, elég sok vért vesztett, ha nem a sérülésekbe hal bele,
akkor a kiszáradásba. Hamarosan meglátogatja magát valaki, jobban teszi, ha
együttműködik. – Elveszi tőlem a vizet és hátrébb lép. Sípolva veszem a
levegőt, ami nem jó jel.
- Különben mi lesz? – kérdem, de valójában már sejtem is a választ.
Különben meghalok. Magamban nevetek saját magamon, tudom, hogy így is, úgy is,
de meghalok.
- Higgye el, hogy jobban jár, ha együttműködik. Valamit valamiért,
gondolom, választ szeretne kapni néhány kérdésre. Nem tudom, hogy észrevette-e,
de a mellkasában lévő reaktor pislákol, és úgy sejtem, ez nem jelent jót.
Miután magamra hagy az egyetlen ember, akivel beszéltem, újra egyedül
vagyok. A fájdalom még mindig kínoz, a levegővétel fáj, a lábaimról nem is
teszek említést, a bal kezemet pedig még mindig nem érzem. Eddig a kezem okozta a legnagyobb aggodalmat,
mert lehet, hogy már nem lehet megmenteni, de most átvette a vezetést a
pislákoló reaktorom, ami nagy valószínűséggel készül beadni az unalmast, ha
pedig végleg kialszik a fény, akkor a repeszeket semmi se állítja meg és
elérnek a szívemhez, akkor pedig már te se tudsz rajtam segíteni. Az egyetlen
esélyem, hogy addig húzom az időt, amíg valaki meg nem talál. Az esélyesek
Steve és Thor, téged szeretnélek, de ennek elég kicsi az esélye, hisz nagyon
gyenge lehetsz még. Remélem nem találtak meg titeket, remélem, a fiúk
elrejtettek téged. Biztonságban vagy, abban kell lenned.
Próbálok pihenni, erőt gyűjteni, csak így van esélyem a túlélésre. Nem
az első eset, hogy elrabolt egy terrorszervezet, valószínűleg nem is az utolsó,
de az ember nem lehet mindig szerencsés.
Az idő összefolyik. Nem tudom, hogy mióta ülök itt egyedül. Néha
hallok lépteket az ajtó mögül. Emberek beszélgetnek az ajtóm előtt, amiből arra
következtetek, hogy őrök állnak odakint. Eddig senki se jött velem beszélgetni.
Ez egy taktika része, azt akarják, hogy a fájdalomtól, az éhségtől, a
szomjúságtól vagy úgy az egésztől egy az egyben megbolonduljak, hogy feladjam a
küzdelmet és készséges legyek. Arra ugyan várhatnak. Voltam már szar
helyzetben, volt pár halál közeli élményem, de egyik se tört meg. Én vagyok
Tony Stark.
Észrevettem, hogy a sarokban egy repedésen keresztül víz csöpög,
pontosan három másodpercenként egy csepp, azzal foglalom le magam, hogy azt
számolom, természetesen fél szemmel, mivel a rászáradt vért senki se mosta le
az arcomról, én magam pedig nem tudom, így csak fél szemmel tudok hódolni a
legújabb hobbimnak. Fáradt és álmos vagyok, de nem merek elaludni, félek, hogy
sokkal rosszabb helyen ébredek fel, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy
egyáltalán nem ébredek fel, ezért inkább nem is alszom. Fáradt vagyok, érzem,
hogy az erőm végén járok. Egyre nehezebben tartom nyitva a szememet. A reaktor
kék fénye egyre gyakrabban tűnik el, tudom, hogy már nem sok erő van benne,
hamarosan teljesen leáll.
Az ajtó nyikorogva nyílik, én pedig hunyorgok a kintről beszűrődő
fénytől. Egy öltönyös férfi jön be,
mögötte két fegyveres alak. Az öltönyös jóval idősebb nálam, haja ősz, erősen
kopaszodik, ahogy a gyér fényben látom, ajkai kedves mosolyra húzódnak, majd
lehajol hozzám.
- Mr. Stark, örülök, hogy végre személyesen is találkozhatok önnel. –
Figyelem, ahogy az egyik katona egy egyszerű fém széket állít fel velem
szemben. Az öreg leül rá, majd int az őröknek. Figyelem, a távozókat, velük
együtt mennek a fegyverek is. Hamis biztonságérzetet akar kelteni bennem, de
nem őrültem meg annyira, hogy higgyek neki.
- Ma meg kicsoda? – kérdem és fél szememmel rá nézek.
- Ó, hívjon csak Lucasnak. Szólíthatom Tonynak? – kérdi, én pedig csak
bólintok. – Sajnálom, hogy ilyen csúnyán elintéztük, nem ált szándékomban, a
parancs annyi volt, hogy hozzák ide élve.
- Végül is teljesítették – mondom szárazon. Elegem van a jópofizásból.
Itt ülök ki tudja, hány napja a saját vizeletemben, törött csontokkal és véres
fejjel. – Mit akar tőlem? Információt?
- Szerintem együtt tudunk működni, Tony. Információim szerint már nem
vagy tagja a Bosszúállóknak, se a S.H.I.E.L.D.-nek, sőt, mi több, azt
hallottam, hogy a vállalatot is teljes egészében Pepper Pottsra bíztad. Ha az
információim helyesek, márpedig azok, akkor Vasember nincs többé. Elköltöztél Angliába
és egy istent bújtattál, aki le akarta igázni a Földet.
- Mi a fenét akar tőlem? – kérdezem újra.
- Azt akarom, hogy segítsél nekünk, és ígérem, hogy nem leszünk
hálátlanok. Mindent tudni akarok, amit te, és cserébe mi is kedvesebbek
leszünk. Gondolom, szeretnél lezuhanyozni, enni valamit és örülnél, ha
ellátnánk a sérüléseid is.
Mekkora egy idióta, azt hiszi, hogy ezzel meg tud vesztegetni? Egoista fasz vagyok, aki legtöbbször nem
törődik senkivel csak saját magával, de a barátaimat nem fogom elárulni, inkább
itt döglök meg, de nekem is vannak elveim. Épen maradt kezemet felemelem és
bemutatok az előttem ülőnek.
- Ez a válaszom - mondom, de ő csak elmosolyodik, majd feláll.
- Azt hittem, hogy meg tudunk egyezni, hisz, mind a ketten
üzletemberek vagyunk, Tony, de úgy látom, hogy drasztikusabb eszközökhöz kell
folyamodnom. Ahogy látom nálad a kínzás nem sokat ér, ennél több kárt már nem
igazán lehet tenni benned. Ha nem működsz együtt velünk Tony Stark, akkor sajnos
fájdalmat kell okoznunk neked.
Az ereimben meghűl a vér. Itt vagy, itt vagy, téged is elkaptak. Nem
hihetek neki, ez egy csapda, Thor és Steve, ők vigyáznak rád. Arcomra valószínűleg
kiül a félelem, mert Lucas elégedetten elmosolyodik.
- Kit tartanak fogva? Mondja meg a nevét! Kit?! – kiabálom, de nem
válaszol, csak hátat fordít és elhagyja a szobát. Én pedig csak üvöltök, mert
rettegek attól, hogy valakinek baja esik miattam, hogy neked bajod esik már
megint, miattam.
Drága Caty,
VálaszTörlésEz egy nagy húzás volt tőled, azt hittem már valamiféle lezárás lesz, de aztán kaptam a tockost, hogy: OHÓ! még nem! - aminek hihetetlenül örülök, mert eltudnám még olvasni pár évig..:)
Nagyon ujjongtam mikor láttam, hogy van új rész és egyből sikerült is nekiveselkedni.
Izgalmasan várom a fejleményeket!
ölel, puszil: Niki
Drága, Niki!
TörlésAnnyira örülök, hogy olvasod a történetem és hogy megtisztelsz a véleményeddel. Nagyon sokat jelent nekem. Nem kell aggódnod még van hátra a töriből. Még egyszer köszi.